Ahogy azt mindannyian tapasztalhatjuk a járványhelyzet hatásai napjainkig érzékelhetőek az életünk különböző területein, nincs ez másképp az iskolákban sem.  A hosszú ideig tartó bezártság és korlátozó intézkedések negatív hatással voltak a különböző informális és formális közösségeinkre, amelyek sok esetben a mai napig nem tudták visszanyerni a járványhelyzet előtti formáikat. Terepmunkánk során felmerült a kérdés, hogy az imént leírt folyamatok, milyen hatással voltak a szülő-tanár kapcsolatokra és az iskolai közösségekre. A következőkben erre a kérdésre keressük a választ, a terepmunka során készített interjúk és résztvevő megfigyeléssel begyűjtött információink alapján. 

Mind a szülőkkel és mind pedig a tanárokkal készített interjúkból kiderült, hogy a tanárok és szülők közötti kapcsolattartás egyik legfőbb formáját a tanítás előtti vagy utáni találkozások alkalmával spontán létrejövő beszélgetések képezték. Ez különösen igaz azokra a nehéz anyagi helyzetben lévő, marginalizált roma szülőkre, akik kora reggeltől, késő délutánig dolgoznak, hiszen ők a szülőiesteken és egyéb iskolai programokon, munkájukból vagy egyéb okok véget az esetek többségében nem vesznek részt, így nekik ezek a reggeli és délutáni találkozók kulcsfontosságúak. Az egyik osztályfőnök elmondta, aki korábban egy vidéki kisfaluban lévő, szegregálódott iskolában dolgozott, hogy hosszú idő alatt sikerült kialakítaniuk, a szülők számára is egyértelmű és elfogadható rendszert, miszerint, ha 8 óra előtt behozzák a gyermekeiket az iskolába, akkor van lehetőségük egyeztetni az osztályfőnökkel és a gyermek egyéb tanáraival. Az iskola erőfeszítése sikeres volt, a szülők rendszeresen éltek a lehetőséggel, és egy sokak számára elfogadható és hozzáférhető kapcsolattartási forma alakult ki.  A szülők is és a tanárok is elmondták, hogy a járványhelyzet alatti iskola bezárások vagy korlátozások ezekre a találkozásokra kifejezetten rossz hatással voltak. A gyermekeket jellemzően az iskola kapujában kellett beadni és délután ugyanitt átvenni. Vannak olyan iskolák, ahol ez a gyakorlat a mai napig megmaradt. Emellett a korábban már bejáratott gyakorlatok is nehezen állnak be újra. Sok esetben nem úgy, vagy csak körülményesebben jönnek létre kapcsolódások, de volt olyan iskolai is, aki tudatosan kommunikálta a szülők felé, hogy újra nyitva vannak az iskola kapui a szülők előtt. 

A másik személyes szülők és tanárok közötti kapcsolatot a családlátogatás jelentette a járványhelyzet berobbanása előtt. Ez a kapcsolattartása forma inkább a vidéki iskolákban volt bevett módszer, a városi iskolákban a tanárok azt mondták, hogy már rég óta nem látogatják a családokat, csak akkor, ha valahol súlyos gyermekvédelmi vagy egyéb probléma van. A járványhelyzet alatt természetesen ez a kapcsolattartási forma sem volt kivitelezhető, ami a leghátrányosabb helyzetben lévő gyerekeket érintette a legrosszabbul. Ők voltak azok, akik a digitális oktatásba szinte alig vagy egyáltalán nem tudtak bekapcsolódni, és szinte teljesen eltűntek az iskolák szeme elől a COVID idejére. Szerencsére vannak vidéki iskolák, ahol újraindultak már a családlátogatások, de volt olyan interjúalany, aki arról számolt be, hogy továbbra sem látogatják a családokat az iskolák. 

A járványhelyzet nem csak az egyéni személyes kapcsolódásokra volt hatással, hanem az iskolákon belül működő közösségekre is. Például a terepmunkánk helyszínéül szolgáló budapesti iskolában az iskolai SZMK (Szülői Munkaközösség) tagjai is elmondták, hogy a covid óta alábbhagyott a csoport aktivitása, amelynek az egyik oka az iskolák hosszan tartó bezárása és a korlátozások okozta lemorzsolódás. 

Ugyanakkor a COVID által előidézett sajátos helyzeteknek – mint például a digitális oktatás – voltak pozitív hatásai is a szülők és az iskolák kapcsolatára. A terepmunka során azt tapasztaltuk, hogy a közösségi média szerepe felerősödött a szülők és tanárok közötti kommunikációban, és ez a szülők széles körének ad teret, hogy bekapcsolódjon az iskolával kapcsolatos diskurzusba, emellett új lehetőségeket és platformot teremtett a szülők és tanárok közötti kommunikációban. 

A másik fontos pozitív hatása a COVID által előidézett sajátos helyzeteknek, hogy tanár, szülők és diákok kapcsolatában új színterek és szerepek jöttek létre. A tanárok és az iskolákban dolgozó szociális munkások lelkesen meséltek a COVID alatt nyújtott karitatív munkáikról. Elmondták, hogy megszervezték a rászoruló gyermekek napi étkeztetését vagy tableteket vittek ki a járványhelyzet kellős közepén a mélyszegénységben élő családoknak, hogy a gyerekek betudjanak kapcsolódni a digitális oktatásba. Az esetenként egyirányú tanár-diák kapcsolatok többirányúvá váltak. Az iskolák számára felismerhetővé és közelibbé válhattak a szociális problémák és a különböző emberi élethelyzetek. Egyértelművé vált, hogy az oktatás létrejöttének vannak az intézményeken belüli tényezőkön kívül egyéb alapfeltételei is, melyek nélkül nem lehet hatékony oktatásról beszélni. A szociális gondoskodás és a különböző élethelyzetek realizálása a szülők és iskolák közötti bizalmi kapcsolat kiépítésében fontos szerepet játszhatott, melynek hosszú távú hatásai lehetnek. 

Összességében elmondható, hogy a COVID minden személyes jelenlétet igénylő kapcsolattartási formára és közösségi szerveződésre negatív hatással volt. Az imént említett folyamat a leghátrányosabb helyzetben élő roma gyermek szülei és a tanárok közötti bizalmi kapcsolat kialakulását, fenntartását és ebből kifolyólag iskolai közösségéhez történő kapcsolódását érintette leginkább hátrányosan. Mindezek ellenére az is elmondható, hogy új kapuk is kinyíltak a szülő-tanár kapcsolatokban, új helyzetekben és színtereken ismerhették meg egymást az emberek, aminek biztosan lesznek pozitív hozadékai is a jövőre nézve.