A faji és etnikai hovatartozás kérdései fontosak a szülői részvételi programok szempontjából. A diszkriminációval kapcsolatos tapasztalatok jelentős okai annak, hogy a szülők miért nem vesznek részt nagyobb mértékben gyermekeik oktatásában. Egy tanulmány szerint azok a szülők, akik „korábbi negatív interakciókról számoltak be az iskolával”, „óvatosabbnak” tűntek az iskolai személyzet szándékaival és tevékenységeivel szemben (Gutman és McLoyd 2000, 14. o.), míg egy másik tanulmány szerint a kisebbségi szülők kirekesztettnek érezték magukat a domináns etnikai csoporthoz tartozó szülők körében (Abrams és Gibbs 2002; McGrath és Kuriloff 1999). A vizsgálat megállapította, hogy míg a többségi csoporthoz tartozó anyák úgy érezték, hogy természetszerűleg jogosultak vezető szerepet vállalni és hatalomhoz jutni, addig a kisebbségi anyák úgy érezték, hogy a hatalom ilyen megnyilvánulásai korlátozzák őket. A nyelvi akadályok és a társadalmi-gazdasági státusz is alakította ezt a dinamikát. Ezenkívül az iskolai személyzet akadályozhatja a szülői részvételt saját előítéleteteik alapján, miszerint a szülők túl elfoglaltak, érdektelenek vagy tudatlanok. Ez különösen igaz az alacsony jövedelmű és kisebbségi lakónegyedekben. A tanárok és az iskola meggyőződései és előítéletei, tehát alakíthatják az iskola válaszát a szülői részvételre, és korlátozhatják vagy ösztönözhetik azt.  

Más szóval, fontos, hogy az iskolák figyelembe vegyék, hogy a szülői részvételi programok a kisebbségek érdekei ellenében is működhetnek azáltal, hogy a meglévő kulturális tőkével rendelkezőket részesítik előnyben, különösen akkor, ha a szülői részvételi programokat egyenlőtlen hatalmi viszonyok alapján tervezik, és gyakran „a fehér, középosztálybeli feltételezésekben gyökereznek a szülők szemléletéről, nyelvéről, erőforrásairól és az iskolára fordítható idejéről” (Leistyna 2002, idézi Boethel). A romák esetében különösen égető probléma, hogy a tanárok alacsony elvárásokat támasztanak roma diákjaikkal szemben, amint azt több, Magyarországon, Romániában és Szlovákiában tartott tanárképző műhelymunka is bizonyította (Driel 2006). Ugyanezek a tanárok gyakran nem törekedtek arra, hogy kapcsolatot tartsanak a roma tanulók szüleivel, és többen a szülőktől való félelemre hivatkoztak ennek okaként.  

Stratégia: 

A kutatások azt mutatják, hogy a szülőket akkor lehet a leginkább bevonni, ha az iskolák aktívan ösztönzik részvételüket (Harold és Eccles 2002, 579. o.). Sőt, az alacsonyabb jövedelmű csoportok körében a családok akkor kapcsolódtak be jobban a gyermekeik oktatásába, amikor az iskolák felkeresték őket, bátorították őket a bekapcsolódásra, és segítettek nekik leküzdeni a részvételük útjában álló akadályokat (áttekintésért lásd Henderson és Mapp, 2002). Akkor különösen hatékony a részvétel erősítése a hátrányos helyzetű és kiszolgáltatott szülők esetében, ha az iskola kezdeményezi a szülőkkel való kapcsolatépítést és ösztönzi az együttműködést. Azáltal, hogy a szülőket több tervezési, döntéshozatali és vezetői feladatba vonják be, a szülők és az iskola közötti pozitív és erős kapcsolat alakulhat ki. Az iskolák dönthetnek úgy, hogy a szülőket nem formális tevékenységekbe is bevonják, kifejezetten a veszélyeztetett szülőket megszólítva. A kutatások azt mutatják, hogy a szülőket a nem formális tevékenységekbe bevonó iskoláknak sikerül jobb kapcsolatot kialakítaniuk a gyermekek családjával (Cojocaru et al. 2015).  

Példa: 

Az egyik iskolában iskolabált szerveztek a szülőknek informális szocializációs lehetőségként. Tekintettel arra, hogy ebben az iskolában a szülői csoport különösen aktív volt, a szülők – akik között a fehér, középosztálybeli anyák domináltak – átvették a szervezést. A szülői szervezet nyílt tagsággal rendelkezett, azonban a roma szülők egyike sem volt tag. Sőt, azokon az összejöveteleken, amelyeken a roma szülők részt vettek, érezhető volt a roma és a nem roma szülők közötti szakadék, akik más-más körökben gyűltek össze. A töréspont akkor következett be, amikor egy roma anya úgy döntött, hogy csatlakozik az iskolabálhoz – miután csatlakozott, a szülői munkaközösség ünnepelte a roma szülővel való együttlét lehetőségét, és arra bátorította a roma anyát, hogy segítse elő a többi roma szülő bevonását és részvételét. Nyitottságuk gesztusaként a következő bál témája a roma kultúra volt. Bizonyos értelemben az az egy roma szülő, aki úgy döntött, hogy megtöri az együttműködés hiányának körét, ezután „kulturális közvetítőként” működött, megkönnyítve a kommunikációt a roma és a nem roma szülők között. A nem formális tevékenység – az iskolabál – ebben az esetben olyan platformot biztosított, ahol együttműködési kapcsolatok alakulhatnak ki, és ahol inkluzív gyakorlatok gyökerezhetnek.