A kisebbségi és nem kisebbségi szülők iskolai elkötelezettségi szintje közötti különbség magyarázataként gyakran említett egyik tényező a szülők ismereteinek hiánya a helyi oktatási folyamatok működéséről. A bevándorló családok körében végzett tanulmányok például azt mutatják, hogy eltérő oktatási tapasztalataik és a nyelvi akadályok miatt nem értik az oktatási rendszert, gyakorlatokat és elvárásokat. A kisebbségi szülőkkel foglalkozó egyes tanulmányok azt állapították meg, hogy a szülők formális képzettségének hiánya miatt nem tudják, hogy mit és hogyan kérdezzenek gyermekeik tanáraitól(lásd Delgado-Gaitin (1991) tanulmányát a mexikói szülőkről Kaliforniában, az USA-ban). Egy horvátországi roma szülőkről szóló tanulmány eközben megállapította, hogy a roma szülők nagyfokú kötelességtudatot éreztek a gyermekeik tanulásában való részvétel iránt, de nem érezték magukat elég kompetensnek ahhoz, hogy részt vegyenek az iskolai döntéshozatalban vagy az osztályképviselői szerepekben, ami az önbizalom hiányára enged következtetni, amely – a szerzők szerint – „abból az erős érzésből fakad, hogy nem rendelkeznek a vezetői szerepek vállalásához szükséges képességekkel vagy tudással” (Pahić et. al. 2011, 288. o.). Más tanulmányok szerint a romák nagyobb szülői szerepvállalásának akadályai a gyermekeik iskolájában a kultúrájuk elvesztésétől való félelem lehet (Zachos 2019), ami abból adódhat, hogy nem ismerik a gyermekeik iskolájában zajló tanítási folyamatokat.  

Stratégia: 

A formális oktatáson kívüli intézményi támogató hálózatok (civil szervezetek, nem formális oktatási intézmények és hasonlók) hídként működhetnek az iskola és a szülők között, különösen azokban az esetekben, amikor a szülők sérülékeny csoportba tartoznak. A nem formális oktatási intézmények szerepét széles körben tárgyalták a veszélyeztetett tanulók tanulmányi sikerének javításával kapcsolatban, de még mindig nem eléggé világos, hogy ezek az intézmények hogyan segítik elő a szülők bevonását és az iskolai folyamatok jobb megértését. Néhány példa rámutat a nem állami szervezetek pozitív hatására a szülői részvétel tekintetében: Törökországban például olyan NGO-k jöttek létre, mint az Anya-gyermek Oktatási Alapítvány, hogy elősegítsék a szülők iskolai részvételét. Ennek a civil szervezetnek a filozófiája szerint „a szülők a gyermekek elsődleges nevelői – nem lehet jobb oktatási eredményeket elérni a gyermekek számára a szülőkkel való együttműködés és az otthoni tanulási környezet kialakítása nélkül” (Tekin 2011, 3. o.). Különösen érdekes, hogy bár kezdetben az anyákat célozták meg, idővel az apákat is bevonták.  

Példa: 

Nyírteleki Kedvesház Esélyteremtő Programot az iskolai hiányzások megelőzésére, valamint a legveszélyeztetettebb diákok iskolai kudarcainak és korai iskolaelhagyásának csökkentésére tervezték Nyírteleken, abból kiindulva, hogy az iskola és a diákok családjai közötti kapcsolat létfontosságú a tanulmányi sikerek és az iskolai folyamatok jobb megértése szempontjából. A program részeként egy-két órás foglalkozásokat tartanak a szülőknek, amelyeken lehetőségük van arra, hogy megnézzék, mi történik az iskolában egy nap folyamán, és első kézből láthassák és tapasztalhassák, mit tanítanak és hogyan viselkednek gyermekeik. A szülők felé való nyitással az iskola nagyobb arányú szülői elkötelezettséget tapasztalt, és a szülők nagyobb érdeklődést mutattak gyermekeik általános tanulmányi előmenetele iránt. Ezenkívül ez segített a szülőkkel szembeni bizalom kiépítésében, és a hiányzások csökkenéséhez, valamint a gyermekek tanuláshoz való hozzáállásának javulásához vezetett (Torgyik 2004).