Skip to main content

Az apák és anyák oktatásban való részvétele

A szülői bevonásról szóló kutatások nagy része vak marad a nemek közötti egyenlőtlenségek tekintetében, és a „szülői bevonásról” anélkül beszél, hogy figyelembe venné, hogy valójában melyik szülő vesz részt benne. Azáltal, hogy nem ismerik el az anyák és az apák részvétele közötti különbségeket, „implicit feltételezés az, hogy a család-iskola kapcsolat keretei hasonlóan működnek az apák és az anyák esetében” (Kim és Hill 2019, 919. o.). Eközben általános konszenzus van abban, hogy az apák bevonása az oktatásba és a gyermeknevelés minden aspektusába rendkívül előnyös a gyermekek tanulmányi sikere és jóléte szempontjából (pl. Potter, Walker és Keen 2012). Bár az apák bevonásának hiányának okait és következményeit csak korlátozottan ismerjük, a szakirodalom következetesen rámutat arra, hogy elsősorban az anyák azok, akik az oktatási intézményekkel túlnyomórészt kapcsolatban állnak. Egy alacsony jövedelmű családok körében végzett, a kora gyermekkori neveléssel foglalkozó amerikai tanulmány szerint a szülői részvétel 73%-át az anyák és csak 8%-át az apák tették, a többit a nagyszülők vagy más rokonok (Fantuzzo et al. 2004). Tekintettel arra, hogy az apák bevonása a szülői beavatkozások viszonylag kevéssé vagy egyáltalán nem vizsgált szempontja, szükség van az apák fokozottabb bevonására irányuló stratégiák megértésére.   

Stratégia: 

Tagadhatatlan, hogy számos beavatkozás elsősorban az anyákra összpontosít, azzal a feltételezéssel tervezve, hogy csak az anyák vesznek részt a gyermekeik nevelésében (pl. Panter-Brick et al. 2014). Ezért a beavatkozásoknak kifejezetten az apákat kellene megcélozniuk. Ezzel együtt egyes kutatások szerint „a nemek szerint differenciált megközelítés, amely nem zárta ki teljesen az anyákat, hanem az apák bevonására összpontosított, egyes férfiak esetében hatékonyabb lehet” az iskolai életbe való bevonásuk szempontjából (Grayson 2013, 18).  

Példa: 

A Fathers Transition Project egyéves kísérleti projekt volt Észak-Anglia egyik hátrányos helyzetű térségében, amelynek célja az apák és a férfi gondviselők bevonása volt. A projekt   

„egy sor olyan tevékenységet foglalt magában, amelyek célja a férfiak megszólítása volt, és amelyeken apák és gyermekek vettek részt….. A jelentések szerint kezdetben a személyes kapcsolatfelvétel volt a leghatékonyabb eszköz az apák meggyőzésére, hogy részt vegyenek a programban, és a kezdeményezés után mobiltelefonon keresztül szoros kapcsolatot tartottak velük. A program sikerének kulcsa az volt, hogy a programban részt vevőkhöz hasonló háttérrel rendelkező, Fathers Transition Worker nevű munkatársat alkalmaztak. Ez a személy képes volt kapcsolatokat kialakítani és bizalmat építeni az apákkal … [mert] a helyi kulturális hagyományokat ösztönösen ismerő munkatársak hatékonyabbak lehetnek a hátrányos helyzetű területeken” (Grayson 2013, 18).